– Remélem az utolsó ebben a porfészekben…
A műszakvezető szavai kavarogtak Dhara fejében.
Megszökni a holdról, csak erre tudott gondolni.
A szobája Dharának megszólalásig hasonlított egy koporsóra.
Háton fekve kinyújtott karokkal pont elérte a szobája plafonját. Egyébiránt egy paplanon, párnán, ruháin és pár műszaki kütyün kívül más személyes holmija nem volt. Egy halovány zöld ledcső volt mindössze a világítása.
Megvárta, amíg elcsendesedik a ház. Úgy éjfél előtt egy órával a baba is elaludt. A mellékhelyiség két részre volt osztva. Egy felső és egy alsó szintre. Az alsó szinten végezték kisebb-nagyobb dolgaikat. A gyér szellőztetés miatt folyamatos bűzt lehetett érezni a koporsószobában. Lomtárnak is használták a két négyzetméternél nem nagyobb helyiséget. Zsúfolásig tömték lim-lomokkal a padlótól a plafonig.
Egy csapóajtót nyitott fel Dhara, majd ledobta a kötélhágcsót, miután megbizonyosodott, hogy a helyiség üres. Lemászott a mellékhelyiségbe. A bűz még elviselhetetlenebb volt. Dhara belenézett a klotyóba. Pont azt látta, amit sejtett. Mostohája hagyott számára egy kellemetlen kis szuvenírt, hogy érezze mennyit ér. Hogy szenvedjen a bűztől a fedelét sem csukta le.
Dhara megnyomta az öblítést. A csésze tartalma zajosan távozott. De Dharát ez nem zavarta. Jól tudta, hogy Dorzikot a nappaliban találja a tévé előtt. Mélyebben alszik, mint egy csecsemő. Orkánszerű horkolásától még a felesége sem ébred fel. Nagy hasán a tévé távirányítója. Körülötte ételdarabok.
Kilépett a mellékhelyiségből. Úgy is lett, ahogy várta. Dorzik mélyen aludt már. Horkolásától beleremegett az egész konténerház.
Dhara kilépett a főbejáraton keresztül a szabadba. A házuk előtti utca most viszonylag üres volt. Bányászok helyett inkább szállítójárművek, dömperszerű gépek emberméretű kerekeken járkáltak fel és alá.
Dhara letért a főutcáról, és házuktól nem messze befordult egy szűkebb, sikátorszerű kis utcába. Légzőmaszkot most nem viselt, lassan haladt. Kapucniját egészen az arcába nyomta. Nem szerette volna, ha felismerik. A sikátor sötét volt, és nem tizenéveseknek való. De Dhara nem félt. Már számtalanszor megtette. Egy-két kötekedő alak mindig volt. A kocsmák előtt félrészeg férfiak hangoskodtak, kötekedtek, dalolásztak szomorú dalokat. De a többség csak csendben álldogált a kocsmák előtt, szívták az elektromos cigijüket, és kortyolgatták a piájukat. A helyi talpalókból zene szüremlett ki és villogó fények. A bordélyházak előtt szexrobotok csalogatták az arra járókat. Nem lehetett megmondani róluk, hogy gépek, ahogy a nőkről sem, hogy nemiszervük van. Dhara fülét azonban megütötte egy szörnyen rikácsoló női hang.
– Gyertek libuskáim! Ilyet még ti sem láttatok!
Egy dagadt, nagyon öreg madame sikoltozta tele az utcát. Az arcát legalább egy kilónyi smink borította, a kalapjába lótuszvirág volt tűzve, és egy mikrofonba kajabált. Csak egy szoknya volt rajta, emlői szabadon himbálództak. Hideg volt a Jasperen. Ilyenkor a mínusz tíz fok közelébe süllyedt a hőmérséklet. Látszólag az idős hölgyet ez nem érdekelte. Izzó tűzzel a szemében beszélt egy hatalmas konténerház előtt, amely fel volt cicomázva, mindenféle fallikus szimbólummal.
– Gyertek közelebb! Gyertek ti mohó ebek! – hívogatta a járókelőket. És ezt olyan jól csinálta, hogy egy kisebb tömeg gyűlt össze a bordélyház bejárata előtt.
– A Luxedoponról befogott emberszerű örömlányokat hoztunk nektek. Igazi csemege a kéjenceknek. Még neked is, te vén szamár! – mutatott valakire, mire a tömeg felkuncogott. –Ezt ne hagyjátok ki! Ilyet még én se pipáltam, pedig elhihetitek, én már sok mindent láttam.
– Én még tudnék neked újat mutatni! – kiabált be valaki a tömegből. Mindenki felnevetett még a madame is.
– Te vén bolond! Menjél inkább haza az asszonyodhoz, és neki mutass valami újat!
Ezen is nevetett a tömeg. A bekiabáló is, nem vette egyáltalán sértésnek. Barátai a vállát verték jókedvükben. Most aztán jól megkapta.
– Kezes bárányok ezek a lények, én mondom nektek. Hat mellük van! Nem kettő, mint ez itt! – fogdosta a sajátját a madame és a tömeg újból halk nevetésbe tört ki.
Dharának ezen a ponton felfordult a gyomra. Azt gondolhatnánk, az emberiség felemelkedett. Bolygóutazó lényekké fejlődtünk, és meghódítottuk a galaxisunkat. Hogy valamiféle isteni magasságokba jutottunk, de olybá tűnt, csak még mélyebbre süllyedtünk.
– A galaxis szégyenei – suttogta maga elé Dhara.
Elege lett az ocsmányságokból, és amilyen gyorsan csak tudott, tovább iszkolt. Kikerülve a tömeget.