1. fejezet
DHARA
Valamikor 2361-ben
Kuiper-öv
Jasper bányakolónia,
Az X bolygó kísérőholdja
Óriási hangzavar.
Tömött sorban lépdeltek egymás mellett robotok és emberek a hatalmas bányászgépek árnyékában. A mesterséges völgy, amelyet kialakítottak a holdon mély volt, széles és a végtelenbe tartott. Út nem volt, sárban tocsogtak a nehéz acélbakancsok. Némelyek légzőmaszkot hordtak, míg mások légzőmaszk nélkül sétáltak a bánya bejárata felé. Fejük felett nem ragyogtak a csillagok. Vékony felhőrétegbe burkolózott a hold. Akik nem hordtak légzőkészüléket, már hozzászoktak a gyér oxigénhez, ők már olyan régóta tartózkodtak a kolóniában, hogy idejét sem tudták. Többnyire beteges, leharcolt férfiak és nők voltak, akik a PERNANT Társaságnak dolgoztak. A villódzó nagy neonfeliratok a völgy oldalában, a hatalmas propagandatáblákon folyamatosan hirdették a jobb életet.
HUAMER! A dzsungelbolygó vár Rád és a családodra!
TERAMER! Fényűző szigetekkel tarkított hold, ahol megérdemelt pihenésed töltheted! NEW EARTH! Vásárolj még ma parcellát a termékeny bolygón, és legyél mezőgazdász! LUXEDOPON – Gyere, és állj be katonának! Harcolj a torgok és a snedrigek (ejtsd: sznedrigek) ellen!
Ilyen és ehhez hasonló hirdetések villogtak az emberek agyába, akik többnyire fejüket lehorgasztva, reményt vesztetten néztek a lábuk elé.
Egy lány tolakodott a sorok között. Légzőmaszkot viselt, és látszólag nagyon sietett. Sajnos, pont az ellenkező irányba. Ezért sokan rosszallásukat fejezték ki. Rámordultak, ellökték, ordibáltak vele. Csak a robotok nem, hiszen elsődleges protokolljukat követve nem bánthatták az embereket. Egyedül a gépek igyekeztek a tolakodó leányzó elől elhúzódni, már amennyire ez lehetséges volt számukra.
-Anda tidak bisa berhati-hati! – ordított rá egy indonéz férfi. Valami olyasmit jelenthetett, hogy: nem tudsz vigyázni?!
A lány elesett, mert a férfi, mint egy feldúlt vadkan eltolta magától. Alig bírt feltápászkodni, nehéz bakancsok toccsantak az arca előtt a sárba. Egy robot rá is lépett a lábára, majdnem kettétört a bokacsontja. Ha nincs rajta a protektor, minden bizonnyal a bányakórházban végzi. Nekiütődtek a térdének, oldalának az emberek, már épp feladta, hogy ő valaha is felálljon a tömegben, amikoregy segítő kéz nyúlt felé.
– Gyere, fogd meg, de gyorsan! – nyújtotta a kezét az idegen. Hangja kellemesen csengett még a légzőmaszkja ellenére is.
A lánynak nem kellett kétszer mondani. Egy erős rántást érzett. Újra talpon állt. A srác arcát szinte teljesen eltakarta a maszkja. Csak a kék szeme villant meg barátságosan a plexi üvege mögött. A lány egy gyors pillantást vetett a mellkasa feletti névcédulára, amin a neve és a körlete szerepelt. Kissé kopottas volt. Már régóta dolgozhatott a holdon.
A fiút tovább sodorták a munkások, a lánynak megköszönni se volt ideje a segítséget. A fiú a válla felett még visszanézett, ám hamarosan eltűnt az izmos hátak és vállak tengerében. Nem vehette észre, hogy a lány kissé elpirult. Még soha senki nem volt ilyen segítőkész vele.
Hamarosan a rideg valóság két kezével döngölte bele a föld gyomrába, amikor pár perccel később belépett munkásbarakkjuk ajtaján.
– Mi tartott ennyi ideig? – ripakodott rá a nevelőapja.
Ütött-kopott foteljében szétfolyva ült. Hájdarabjai a combjáról, a derekáról és karjairól úgy lógtak, mint a polipnak a csápjai. A nyaka eltűnt a tokaszalonnája mögött. Két rókaszeme haragosan villant nevelt lányára.
– A bányászok korábban indultak a tárnákhoz? – tette fel kissé szemtelen hangsúllyal a kérdést.
– Vagy te indultál túl későn a fejadagokért! – csattant élesen, mint az ostor, nevelőanyja varjúhangja a konyhából. Bántóan éles hangszínben.
Dhara a mini konyha irányába tett két lépést, majd a téglalap alakú fém hátizsákot egy kattintásra lecsatolta, és azzal a lendülettel a pultra vágta.
– Meghoztam a fejadagot! Vagy nem? – kérdezett újból vissza, ezúttal még pimaszabbul.
Nevelőanyja zsiráfnyaka hosszúra nyúlt ki a testéből. Szemei úgy forogtak csontos üregükben, mint a diszkógömb. És pont úgy is villogtak. Már éppen jól megválogatott sértéseket próbált hozzávágni, amikor is a nappali sarkából felsírt egy csecsemő.
– Veled még később számolok! – sziszegte megsárgult fogai mögül, és a gyermekágyhoz rohant. Kiemelte a kisbabát, akinek természetellenesen hosszú karjai és lábai kilógtak a babaruha nyílásaiból. Furcsa növekedési rendellenesség volt ez azon csecsemők számára, akik már nem a Földön születtek, hanem valamilyen távoli holdon vagy aszteroidán, ahol a gravitáció kisebb volt a földinél.
Dhara úgy tudta, hogy ő az emberiség Anyabolygóján született, a távoli Földön. Szülei elhagyták még pár hetes korában, és egy árvaházba adták. Azóta nevelőszülők gondozzák. A mostaniak a legrosszabbak Dhara vélekedése szerint. Ostobának és nyomorultaknak tartotta őket. Az sem segített számára, hogy nevelőszülei pont ugyanezt gondolták róla is. Dhara aznap töltötte be a tizenhetedik életévét. Ez abban a pillanatban robbant bele az elméjébe, amikor meglátta Fiona kezében a csecsszopót. Persze tortát, lufikat és partit nem várt. Egyébiránt semmit sem várt a mostani gondozóitól. Tisztában volt vele, hogy csakis azért regisztráltak be a gyermekmentő programba, hogy kapjanak két jegyet NEW EARTH-RE. De nem volt szerencséjük. Az űrhajó menet közben kényszerdokkolást hajtott végre a Jasper körül keringő űrállomáson. A térhajtóművel akadtak gondok. Ez lassan egy földi éve volt már. Dhara úgy sejtette, örökre itt ragadtak. Ezen a sötét, rideg, idegen gyarmaton, amit azért hozott létre az emberiség, hogy az itt kinyert fémekből és ércekből üzemanyagot tudjanak előállítani a mélyűri hajók számára. A Jasper lényegében egy kötelező megálló volt minden csillaghajó számára, ahol egy utolsó feltankolást követően végső céljuk felé indulhattak.
– Menj dolgozni! Takarodj! – ordított rá Dorzik. Látszólag most semmi kedve nem volt további veszekedésekbe bonyolódni.
Dhara megkönnyebbülve sarkon fordult, és rájuk vágta az ajtót, közben azon gondolkozott, hogyan tudna tőlük minél hamarabb megszabadulni.
A jelentéktelen házuk előtt még mindig ott masíroztak a bányászok és a robotok. Végtelennek tűnő sor volt az. A bányába tartó teherliftek éjjel-nappal szállították a munkásokat oda és vissza. Mélyen a hold gyomrába kellett leereszkednie nap, mint nap. Egy utolsó pillantást vetett a házukra, ami inkább egymás hegyére-hátára pakolt konténerekre hasonlított. A kiselejtezett tárolókat szűk lakóházakká alakították át a bányászok családjai számára.
Dhara felcsapta a fejére a kapucniját, megigazította a légzőmaszkját, vett egy mély levegőt, és arra gondolt, hogy mennyire nyomorult sors jutott a számára. Ha léteznek is az istenek, születésekor elfordították az arcukat…
1. fejezet
DHARA
Valamikor 2361-ben
Kuiper-öv
Jasper bányakolónia,
Az X bolygó kísérőholdja
Óriási hangzavar.
Tömött sorban lépdeltek egymás mellett robotok és emberek a hatalmas bányászgépek árnyékában. A mesterséges völgy, amelyet kialakítottak a holdon mély volt, széles és a végtelenbe tartott. Út nem volt, sárban tocsogtak a nehéz acélbakancsok. Némelyek légzőmaszkot hordtak, míg mások légzőmaszk nélkül sétáltak a bánya bejárata felé. Fejük felett nem ragyogtak a csillagok. Vékony felhőrétegbe burkolózott a hold. Akik nem hordtak légzőkészüléket, már hozzászoktak a gyér oxigénhez, ők már olyan régóta tartózkodtak a kolóniában, hogy idejét sem tudták. Többnyire beteges, leharcolt férfiak és nők voltak, akik a PERNANT Társaságnak dolgoztak. A villódzó nagy neonfeliratok a völgy oldalában, a hatalmas propagandatáblákon folyamatosan hirdették a jobb életet.
HUAMER! A dzsungelbolygó vár Rád és a családodra!
TERAMER! Fényűző szigetekkel tarkított hold, ahol megérdemelt pihenésed töltheted! NEW EARTH! Vásárolj még ma parcellát a termékeny bolygón, és legyél mezőgazdász! LUXEDOPON – Gyere, és állj be katonának! Harcolj a torgok és a snedrigek (ejtsd: sznedrigek) ellen!
Ilyen és ehhez hasonló hirdetések villogtak az emberek agyába, akik többnyire fejüket lehorgasztva, reményt vesztetten néztek a lábuk elé.
Egy lány tolakodott a sorok között. Légzőmaszkot viselt, és látszólag nagyon sietett. Sajnos, pont az ellenkező irányba. Ezért sokan rosszallásukat fejezték ki. Rámordultak, ellökték, ordibáltak vele. Csak a robotok nem, hiszen elsődleges protokolljukat követve nem bánthatták az embereket. Egyedül a gépek igyekeztek a tolakodó leányzó elől elhúzódni, már amennyire ez lehetséges volt számukra.
-Anda tidak bisa berhati-hati! – ordított rá egy indonéz férfi. Valami olyasmit jelenthetett, hogy: nem tudsz vigyázni?!
A lány elesett, mert a férfi, mint egy feldúlt vadkan eltolta magától. Alig bírt feltápászkodni, nehéz bakancsok toccsantak az arca előtt a sárba. Egy robot rá is lépett a lábára, majdnem kettétört a bokacsontja. Ha nincs rajta a protektor, minden bizonnyal a bányakórházban végzi. Nekiütődtek a térdének, oldalának az emberek, már épp feladta, hogy ő valaha is felálljon a tömegben, amikoregy segítő kéz nyúlt felé.
– Gyere, fogd meg, de gyorsan! – nyújtotta a kezét az idegen. Hangja kellemesen csengett még a légzőmaszkja ellenére is.
A lánynak nem kellett kétszer mondani. Egy erős rántást érzett. Újra talpon állt. A srác arcát szinte teljesen eltakarta a maszkja. Csak a kék szeme villant meg barátságosan a plexi üvege mögött. A lány egy gyors pillantást vetett a mellkasa feletti névcédulára, amin a neve és a körlete szerepelt. Kissé kopottas volt. Már régóta dolgozhatott a holdon.
A fiút tovább sodorták a munkások, a lánynak megköszönni se volt ideje a segítséget. A fiú a válla felett még visszanézett, ám hamarosan eltűnt az izmos hátak és vállak tengerében. Nem vehette észre, hogy a lány kissé elpirult. Még soha senki nem volt ilyen segítőkész vele.
Hamarosan a rideg valóság két kezével döngölte bele a föld gyomrába, amikor pár perccel később belépett munkásbarakkjuk ajtaján.
– Mi tartott ennyi ideig? – ripakodott rá a nevelőapja.
Ütött-kopott foteljében szétfolyva ült. Hájdarabjai a combjáról, a derekáról és karjairól úgy lógtak, mint a polipnak a csápjai. A nyaka eltűnt a tokaszalonnája mögött. Két rókaszeme haragosan villant nevelt lányára.
– A bányászok korábban indultak a tárnákhoz? – tette fel kissé szemtelen hangsúllyal a kérdést.
– Vagy te indultál túl későn a fejadagokért! – csattant élesen, mint az ostor, nevelőanyja varjúhangja a konyhából. Bántóan éles hangszínben.
Dhara a mini konyha irányába tett két lépést, majd a téglalap alakú fém hátizsákot egy kattintásra lecsatolta, és azzal a lendülettel a pultra vágta.
– Meghoztam a fejadagot! Vagy nem? – kérdezett újból vissza, ezúttal még pimaszabbul.
Nevelőanyja zsiráfnyaka hosszúra nyúlt ki a testéből. Szemei úgy forogtak csontos üregükben, mint a diszkógömb. És pont úgy is villogtak. Már éppen jól megválogatott sértéseket próbált hozzávágni, amikor is a nappali sarkából felsírt egy csecsemő.
– Veled még később számolok! – sziszegte megsárgult fogai mögül, és a gyermekágyhoz rohant. Kiemelte a kisbabát, akinek természetellenesen hosszú karjai és lábai kilógtak a babaruha nyílásaiból. Furcsa növekedési rendellenesség volt ez azon csecsemők számára, akik már nem a Földön születtek, hanem valamilyen távoli holdon vagy aszteroidán, ahol a gravitáció kisebb volt a földinél.
Dhara úgy tudta, hogy ő az emberiség Anyabolygóján született, a távoli Földön. Szülei elhagyták még pár hetes korában, és egy árvaházba adták. Azóta nevelőszülők gondozzák. A mostaniak a legrosszabbak Dhara vélekedése szerint. Ostobának és nyomorultaknak tartotta őket. Az sem segített számára, hogy nevelőszülei pont ugyanezt gondolták róla is. Dhara aznap töltötte be a tizenhetedik életévét. Ez abban a pillanatban robbant bele az elméjébe, amikor meglátta Fiona kezében a csecsszopót. Persze tortát, lufikat és partit nem várt. Egyébiránt semmit sem várt a mostani gondozóitól. Tisztában volt vele, hogy csakis azért regisztráltak be a gyermekmentő programba, hogy kapjanak két jegyet NEW EARTH-RE. De nem volt szerencséjük. Az űrhajó menet közben kényszerdokkolást hajtott végre a Jasper körül keringő űrállomáson. A térhajtóművel akadtak gondok. Ez lassan egy földi éve volt már. Dhara úgy sejtette, örökre itt ragadtak. Ezen a sötét, rideg, idegen gyarmaton, amit azért hozott létre az emberiség, hogy az itt kinyert fémekből és ércekből üzemanyagot tudjanak előállítani a mélyűri hajók számára. A Jasper lényegében egy kötelező megálló volt minden csillaghajó számára, ahol egy utolsó feltankolást követően végső céljuk felé indulhattak.
– Menj dolgozni! Takarodj! – ordított rá Dorzik. Látszólag most semmi kedve nem volt további veszekedésekbe bonyolódni.
Dhara megkönnyebbülve sarkon fordult, és rájuk vágta az ajtót, közben azon gondolkozott, hogyan tudna tőlük minél hamarabb megszabadulni.
A jelentéktelen házuk előtt még mindig ott masíroztak a bányászok és a robotok. Végtelennek tűnő sor volt az. A bányába tartó teherliftek éjjel-nappal szállították a munkásokat oda és vissza. Mélyen a hold gyomrába kellett leereszkednie nap, mint nap. Egy utolsó pillantást vetett a házukra, ami inkább egymás hegyére-hátára pakolt konténerekre hasonlított. A kiselejtezett tárolókat szűk lakóházakká alakították át a bányászok családjai számára.
Dhara felcsapta a fejére a kapucniját, megigazította a légzőmaszkját, vett egy mély levegőt, és arra gondolt, hogy mennyire nyomorult sors jutott a számára. Ha léteznek is az istenek, születésekor elfordították az arcukat…