Az utca konténerházainak kivilágítatlan zugaiban sötét árnyékok körvonalai bontakoztak ki. Dharát és Loant figyelték. Arcukat, testüket nem lehetett látni. Fekete csuklya és még sötétebb színű útiköpönyeg fedte el majd tizenegy láb magas alakjukat. Annyira beleolvadtak az utca sötétjébe, hogy még a közelben iszogató kocsmatöltelékek se vették észre őket. Egyedül csak a snedrigek szimatja nem tévedt. A megérzett szag felé fordult egyikőjük. Tojásdad fekete szemén az emberi szem írisze és retinája egyáltalán nem volt kivehető. Csak egy nagy fekete szem, amely most még jobban elkerekedett a félelemtől.
Az egyik rejtőzködő idegen megérezhette, hogy felfedezték a jelenlétét. Lassan az italozó snedrig felé fordult, mire a csuklyája alig észrevehetően hátrébbcsúszott a koponyájáról. Egy utcai lámpa fénye megvilágította rettenetes arcélét.
– Mi a baj… – A snedriggel egy asztalnál ülő ember lefagyott, amikor megpillantotta a lény ábrázatját. Még soha nem látta azelőtt. A hamuszürke arc egy kicsúcsosodó szakállas állban végződött. A látószerv szétszikkadt csontos gödrében hüllőszerű szem villant rájuk. A pupilla függőlegesen osztotta ketté a narancsos-kékesen világító íriszét, amelyben a szemfolyadék úgy kavargott, mint a galaxisok az űrben. Hihetetlen gyors szempillantására a pupillája vízszintesbe feküdt, majd újbóli pillantására megint függőlegesbe fordult.
Azután fura dolog történt. Megremegett körülöttük a sötétség, mintha az éj sötét fodrokat vetett volna. Egy földi másodperc alatt szó szerint semmivé foszlottak.
A snedrig és asztalnál ülő társa rémülten egymásra néztek. Aztán belebámultak a poharaikba, mintha csak a sörnek köszönhették volna képzelgéseiket…
*
Loan fogott egy ütött-kopott buboréktaxit. A négyszemélyes taxiban kényelmesen elfértek. Sofőrre nem volt szükség. A taxi képes volt elhagyni a hold légkörét és bedokkolni az űrállomásra, mindezt teljesen önműködően. Loan könnyed mozdulatokkal kifizette az utat a csuklójába épített kreditkártyájával. Olybá tűnt, a pénz számára csak egy eszköz céljai eléréséhez.
Egy ideig a konténerházak három és négyemeletes magasságában repültek. Az útvonalak pirosan villogó lebegő jelzőbójákkal volt kijelölve. Egy kis idő múlva a taxi hatvanöt fokban emelkedni kezdett, tartva a kijelölt útirányt. Dhara felsikoltott örömében és megfogta Loan combját. Gyorsan vissza is húzta az ujjait, majd a buborékablakra tapadt, mert szentül érezte, hogy egy kissé belepirult az érintésbe…
Különös panorámakép tárult elé. A gyorsan távolodó bányabolygó távlata. A konténerházak zegzugos utcaképe. A völgyben dolgozó lánctalpas óriásgépek, a távoli önjáró terraformáló mechanizmusok. Építkező robotok, amelyek egy félkész toronyszerű épület szerkezete körül sürgölődtek-forgolódtak. Egy idő után pedig a Jasper különös tájai. Torz szikla alakzatjai. Mély kanyonrendszere. És persze a tátongó, sötét barlangbejáratok, amely egy része természetes képződmény volt, míg a másik része mesterséges.
– Kapaszkodj! Nagy terhelés fog jönni! – szólt Loan. A vastag biztonsági övébe kapaszkodott.
Dhara sikoltott örömében. Loan is felkiáltott. Mindketten élvezték a repülést és a nem mindennapi látványt.
A buboréktaxi egyre szédítőbb magasságokba emelkedett. Ráadásul fokozatosan gyorsult. Dhara úgy érezte a vége felé, hogy összeroppan a tüdeje és a bordái szilánkosra törnek. De természetesen semmi ilyesmi nem történt. Egy bizonyos magasságban Dhara már csak a fekete holdat látta és felszínén egy koncentrikus pontban összeolvadni látszottak az emberiség mesterséges fényei. Majd jött a csoda. Az X bolygó karéj alakú sziluettje, amelyet a távoli csillagunk enyhén megvilágított. Közelében ott keringett az emberiség hatalmasra duzzadt űrállomása. Vagy tucat csillagközi hajó volt rádokkolva a korosnak tűnő szerkezetre, amely egy óriási szivarra hasonlított. A monumentális űrkikötő még így is lenyűgözően hatott.
Pár perccel később már a belsejében fogták egymás kezét. Loan nem akarta szem elől téveszteni Dharát, mert a tömeg elképesztő nagyságú volt. Majdnem ötezer ember zsúfolódott össze a hatalmas csarnokok és folyosók útvesztőjében.
– Ez a számtalan ember?
– Nemcsak a Pennsylvania 2 indul hamarosan a New Earth-re, hanem a New Hope is a Luxedoponra. Mióta bejelentették a startot, azóta mindenki eszét vesztette. Sajnos az állomást nem ennyi emberre tervezték. Ne maradj le, kérlek! Könnyen elveszíthetjük szem elől egymást!
Loan rákacsintott Dharára. Megszorították egymás kezét akaratlanul is.
Több tucat utason hámozták át magukat. Az ellenőrző kapu inkább egy ósdi csillagkapura hasonlított, amely előtt CYBERDRONOK álltak. Az emberiség legkeményebb harci robotjai. Már a kinézetük is félelmet keltő volt. A terroristák, a vallási fanatikusok és a szökevények kiszűrésére használták őket. Emberszerű, sötéten csillogó testpáncélt hordtak. A fejük egybe olvadt testükkel. Olybá tűnt, hogy nincs is nyakuk. Az arcuk digitális jelekből állt. Bonyolult számításokot, ábrákat futtattak a plexiüvegen. Az utasok reakcióit, szívritmusát, idegrendszeri hatásokat mértek folyamatosan. Röntgen képeket elemeztek. És azonnal beriasztottak, illetve közbe avatkoztak, ha rendellenességeket tapasztaltak. A harci robotokat emberi katonák felügyelték. Riasztó volt Dhara számára a mellkasukon átvetett energiafegyvereik, amelyeken békésen pihentették kesztyűs kezeiket. Szúrós szemmel méregettek mindenkit.
Dhara visszarántotta Loant.
– Ez nem fog menni!
– Ne parázz! Nem lesz semmi baj! Bízz bennem!
Dhara nyelt egyet. Nagyon aggódott, hogy kiszűrik, mert ő árva volt, mert nem a nevelőszülei társaságában tartózkodott az állomáson, mert tulajdonképpen elszökött. Most másodjára érezte, hogy nagyon rossz ötlet volt otthagynia a Jaspert.
– Loan! – szólt erőteljesebben Dhara.
– Bízz bennem! Valóban ijesztőek az ellenőrző kapuk. De pont azért találták ki, hogy féljenek tőle a rossz emberek! De nekünk nincs okunk aggódni! Hékás! Most akarsz visszafordulni? A cél előtt?
Loan megfogta Dhara vállát, mélyen a szemébe nézett. Volt abban a tekintetben valami kedves, valami biztató, valami ragályos.
– Jól van! Én szóltam előre…
Dhara tett egy lépést a kapu felé. Loan megfogta újból a kezét. Dharát jóleső bátorság öntötte el. Tudta, hogy élete legrosszabb döntését hozta. Már megint. Ebben parádés volt. Rossz döntések sorozatát hozni. Mindezt egy fiúért. Ha léteztek őrzőangyalok, akkor most megpaskolták volna a vállát és közben durcás arckifejezést vágtak volna.
Csipogott a holoórája. Dorzik torz pofája jelent meg az okoslapján.
Ennél már semmi sem lehet rosszabb – gondolta.
Felbátorodva a kapu irányába lépett. Természetesen rá se hederített a holohívásra. Sima ügy volt átlépni a kapun.
A CYBERDRONOK meg sem mozdultak, mintha csak szoborrá varázsolta volna őket egy gondoskodó tündéranya.
– Gyere! – szólt izgatottan Loan. – A legkirályabb dolgot mutatom meg neked ezen az ócskavason.
Pár perccel később egy üvegszerű csőfolyosóra értek.
– Ez a folyosó köti össze a dokkokat a szállásokkal és a kantinokkal. Ez a kedvenc helyem. Itt szoktam gondolkozni.
Dhara kezét elengedte Loan. Széttárta a karjait, mintha csak egy idegenvezető lett volna.
A rövid alagút hasonlított egy kígyózó üvegcsőre. A padló csillagok fényében ragyogott. Az oldalfalak mögött apró vitrinekben kiállításokat rendeztek be. A mennyezeten kisebb galaxisok, csillagok úszkáltak felette. Az első vitrinbe a Nemzetközi Űrállomás makettjét helyezték. A következő vitrinben a naprendszer kicsinyített mása kelt életre. A harmadik üvegszekrénybe Petra ősi városa rajzolódott ki a vörös sziklákból. A negyedik kirakatféleségben pedig egy torg mumifikált teste volt látható. Az első idegen lényé, amellyel az emberiség kapcsolatot létesített. Dhara elámulva nézte a testalkatát. Indákra emlékeztető karjait. Koponyáját, üreges szemgödrét, aszalt szilvára emlékeztető bőrét.
Dhara nem érzékelte az őt körülvevő falakat. Úgy tűnt, mintha minden lebegne körülötte. Kissé imbolygott és megszédítette a varázslat. Mintha egy átlátszó üvegpalotába került volna. Egy pillanatra nekiszédült az üvegfalaknak, ekkor józanította ki a valóság.
A legutolsó üvegszerű vitrinkében a földi őzekre hasonlító emlősállatok preparált teste volt kiállítva. A hófehér gyapjas lény rózsaszínű agancsai emlékeztette csak arra, hogy nem e világról származott.
Meg akarta érinteni, simogatni. De mutatóujja hozzákoppant az üveghez.