Órákkal később még mindig a Jasper sötét utcáit rótta.
A konténerházak emeletei elvesztek a sötétségben és a ködben. Valami szitált, mintha ködpermet lett volna. A terraformáló gépezet melléktermékei. Valami nyálkás, viszkózus anyag, amely hasonlított a párára. Néhanapján havazott is. Az utca némileg ki volt világítva. Meleg fények tükröződtek a felázott járdákon. Egy pocsolyába lépett Dhara. A piszkos pocsolya felszínén a Café Juliette felirat tükröződött, egészen addig még Dhara bakancsa el nem pusztította. De ahogyan a hullámok lecsendesültek, a Café Juliette felirat újból olvashatóvá vált.
Dhara lelke, mint a pocsolya apró hullámai. Rendkívül sötét és háborgó.
Nem sok minden történt vele az elmúlt időkben, ám úgy érezte az elmúlt napokban felgyorsultak körülötte az események.
Befordult egy még szűkebb utcába. Egy autó se fért volna el benne, annyira szorosan egymás mellett sorakoztak a konténerek. Az alsóbb szintekről kocsmák, éttermek, italozók, sztriptízbárok, gyorskajáldák és apróbb boltok nyíltak az utcára. Lézengő emberek, kiselejtezett robotok ültek az utcai asztaloknál. Itt-ott snedrigek italoztak a bárasztaloknál szkafanderbe öltözött emberek társaságában. Gyanakvóan néztek Dharára, ovális, strucctojás nagyságú, fekete szemeikkel. Apró szájuk kissé felnyílt a közeledtére, mint a vicsorgó kutyáknak a támadás előtt. Kivillanó éles szemfogaik horrorfilmre emlékeztető jelenetbe is beillettek volna. Azonban az emberek között élő snedrigek olyanok voltak, mint réges-régen a legyőzött indiánok. Egyesek lassan beolvadtak. Míg mások tovább harcoltak a jogaikért a Luxedoponon.
Dhara senki szemébe nem nézett hosszan. Inkább zsebre dugott kézzel beállt az egyik falafel árus sorába. Finom illatok csapták meg az orrát. Rájött, hogy már lassan egy földi napja nem evett semmit. Azt tervezte, hogy kikéri az ételgolyókat és elmenekül, mert csillagközi kreditjei természetesen nem voltak. Dorzikék lenyúlták a fizetését, amit a bányatársaságtól kapott. Így rögtönöznie kellett.
– Mi kéne? – förmedt rá gyanakvóan a nagy orrú zsidó árus.
– Adjál hat zöldséggolyót! – mondta Dhara szárazon, igazán éhes volt.
– Először mutasd a kredited!
A zsidó árus a kezébe vette a papírtányért, de látszott rajta, hogy addig nem teszi rá a fogóval a tálcáról a golyókat, amíg Dhara nem mutatja fel a pénzét.
Dhara felidegesedett és már csalódottan sarkon fordult volna, amikor valaki gyengéden megragadta a vállát.
– Jó ember, majd én kifizetem – mutatta fel Loan a kreditjeit. – És tudja mit, én is kérek! – rákacsintott Dharára, aki csak kapkodta a levegőt meglepetésében.
– Nesztek! Négy kredit! Következő!
Arrébb húzódtak a legközelebbi álló pulthoz. Dhara értetlenül Loanra meredt. Nagyon gyorsan történtek a dolgok, felfogni se volt ideje, hogy ott áll Loan előtte. Kedvesen. Aranyosan.
– Bocsáss meg, kérlek! Tudom, para! Mindenhol ott vagyok. Ez nagyon durva, hogy mindig összefutunk. De itt lakik a haverom. Leugrottam neki falafelért. Ez a kedvence. Ne kérdezd, miért. Nekem is. Hillel falafelje az egyik legjobb a környéken. Mogorva ember, meg kell hagyni. De a falafelje, mennyei. – Loan egy kis gombócot egyben bevágott. Jóízűen majszolgatta, miközben fél szemével Dharát leste.
– Köszönöm – nyögte ki végül. – Köszönöm.
– Ne köszönd! Egyél! Látom éhes vagy. Jobban vagy már?
Dhara elszégyellte hirtelen magát. Loan közbevágott.
– Rá se hederíts! Csak egyszer van születésnapja az embernek.
Loan gyanakvóan pillantott Dharára, mint aki elszólta magát. Hirtelen el is csendesedett. De Dhara nem vett észre semmit. Kissé maga alatt volt. Bekapott egy darab zöldséggolyót, és hirtelen a mennyekben érezte magát. A meleg étel íze leblokkolt benne minden elővigyázatosságot.
– Hé! Jól vagy? Komolyan kérdezem. – Loan szomorúnak látta Dharát, nem annak az önfeledten bulizó lánynak a diszkóban. Dhara próbált mosolyogni, de valahogyan a szeméből kiveszett a fény, és a mosolya is haloványnak tűnt akkor.
– Jól vagyok.
Dhara nem tudta, mennyit mondhat el. Végtére is Loan egy vadidegen volt számára. Egy helyes vadidegen, azt azért meg kellett hagynia. Lopva rápillantott. A helyes arcára. A göndör hajára.
– Nézd! Nem tudom magam egyszerűen túltenni azon, hogy én bemutatkoztam. Ám én még a nevedet se tudom – mosolygott nagyon kedvesen Loan.
Dhara majdnem félrenyelt.
– Én annyira, de annyira szerencsétlen vagyok…
– Hé! Hé! Hé! Figyelmeztetlek! Az én közelemben, nem mondunk magunkra ilyen szavakat. Szerencsétlen. Balvégzetű. Bánatos. Ha valami elszaródott, akkor az megjavul. Elég szar ez a hely. Nem vitás. De nézd! Itt van a falafel gombóc. Még ezen a szar helyen is vannak jó dolgok. De nem mindenhol mennyei a falafel. Ezt is fel kellett fedezni. Rá kellett találni. Minden jó el van rejtve az emberek elől. Csak a szart látjuk. A szar körülvesz bennünket. A mi dolgunk keresni, kutatni a jó dolgok iránt. Ha nem így teszünk… Nos, akkor egy szar falafel golyócskát ennénk egy még szarabb helyen.
– Optimista vagy! Nem sűrűn találkozok ilyen emberekkel – vetette oda gúnyosan.
Dhara örült, hogy végre ki tudott nyögni egy hosszabb mondatot, noha az sem a legkedvesebbre sikerült. Lassan kezdett magához térni. Loan gyorsan beszélt, és volt valami lehengerlő a jelenlétében. Igen, azok a kék szemek, amelyben el lehetett volna veszni az idők végezetéig. Ám Dhara egyáltalán nem volt hangulatban. Most a kék is inkább szürkének tűnt. De meg kellett hagynia, hogy Loan jól csinálta, amit csinált. Mármint, hogy kizökkentse a mélységes depressziójából. Lassan megbánta a gúnyos hangvételt.
– Loan! Lelki szemetesláda! Örvendek! – folytatta kitartóan Loan a viccelődést.
Dhara félmosolyra húzta a száját. Egy falafelmorzsa landolt érzéki ajkáról a körasztalra.
– Én Dhara! – bökte ki végül.
Kezet fogtak. Aztán elcsendesedtek.
Loan kézfogása meleg volt. Baráti. Dhara azt érezte, hogy a srác közelében megnyugszik. Eddig ezt az érzést csak a barátai közelében érezte.
– És mi van akkor, ha nem javul meg? Marad minden a régiben. A szar tovább bűzölög? – kérdezte, Dhara megtörve a hosszú csendet.
Loan nem válaszolt azonnal. Elgondolkozott. Rágyújtott egy elektromos nikotinpálcára, miután az utolsó ételgolyót is bevágta, és mesélni kezdett. Magáról. Az életéről.
– Tudod, én sem voltam mindig ennyire pozitív. Apa és anya halála után minden megváltozott. És nem a jó irányban. Akkor úgy gondoltam, mindennek vége szakadt. A Földön éltünk. New Yorkban. Az még most is menő hely, ahhoz képest, hogy a Föld többi része haldoklik és emberek milliárdjai élnek mélyszegénységben. Én ebből semmit sem láttam. Állati király lakásunk volt, a nappaliból nyíló hyperspace-el. Csak beültem a „csőpostába” és már az egyetemen is voltam. Ja, a legmenőbb egyetemen tanultam. Űrmérnöknek. Az AI integrálása és továbbfejlesztése a térhajtóművekbe volt a fő szakom. Elvileg baromi unalmas munkát végeztem volna a XXIII. Nemzetközi Űrállomáson naphosszat a gép előtt ülve. Úgy tűnt minden oké. Éltem a gazdagok unalmas, de gondtalan életét. A lázadásokról, a Föld gondjairól csak a streaming adókból hallottunk. Eljártunk pókerezni, menő diszkókba, bárokba. Minden tökéletesnek tűnt az én világomban. De eljött az a nap. Betörtek hozzánk. Apát és anyát elrabolták. Kifosztották a lakást. Ötvenmillió kreditet követeltek. A család összedobta a pénzt, de túl késő volt. A szüleimet élő adásban kivégezték. A rendőrség később megtalálta az elkövetőket. Pár hónappal később halálra ítélték őket… – Loan hangja megnyekkent.
Dhara megfogta a srác kézfejét.
– Nagyon sajnálom.
– Döntenem kellett. Milyen emberré válok? Ki leszek? Azt tudtam, hogy az életem megváltozik. Nem akartam New Yorkban maradni. Eljöttem. Ennek már öt földi éve. Azóta kalandozom. Felfedezem a galaxist. A világűr új értelmet nyert. Felnyílt egy doboz, ami addig zárva volt. Bocsánat, néha nagyon bénán fogalmazok.
Dhara elmosolyodott. Kezdett feloldódni. Kezdte felfogni, hogy egy sráccal beszélget, aki kedves. Aki meghívta enni. Már nem éhezett. A meleg étele jó érzésekkel töltötte el. Most már a szürkeségben kezdte észrevenni a rá csillogó kéket. Loan.
Elhúzta a fiú kézfejéről a kezét.
– Néha én is így érzek. Mintha többre lennék képes. Belülről jön. Nem tudom megmagyarázni.
Dhara megállt egy pillanatra. Már a mélyebb érzéseit akarja elmondani egy idegen fiúnak. Miért ne? Néha a vadidegen a legjobb erre a célra. Semleges tud maradni, hiszen nem ismer még bennünket.
– Tudod engem idehoztak a nevelőszüleim. Utálom őket. Seggfejek. Én nem ismertem a szüleimet. Otthagytak egy árvaház előtt. Nem tudom élnek e. Régen érdekelt a téma. Kutattam utánuk. De nem sok mindenre jutottam. Mintha nem is léteztek volna. Mára felhagytam vele. Idekerültem erre a szarfészekre. A bányában dolgozom. Az életem gáz. Menekülnék innen. De innen szinte lehetetlen. Felnézek a csillagokra. És az a nagy álmom, hogy legalább egyet láthassak közelről is. A sors fintora viszont, hogy épp ma jött a hír a minisztériumból, hogy megjavították az űrhajónkat. Utazhatunk tovább a telepesbolygóra, hogy ott krumplit termesszek a seggfej nevelőszüleimmel, akik mellesleg csak azért tűrnek el, hogy odautazhassanak.
– És te mit szeretnél?
– Én? – Dhara meglepődött. Még soha senki nem kérdezte meg tőle, hogy mihez lenne kedve. – A barátaimmal lenni. Ők nagyon fontosak nekem. Szeretnék elmenni innen, de nem a seggarcokkal. Olyan emberekkel, akiket szeretek.
– A Pennsylvania 2 az űrhajótok?
– Igen. De honnan tudod?
– Mindenki erről beszél. Az egész űrállomás felbolydult. Most olyan, mint egy hangyarakás. Jó régen vesztegel már a dokkban. Az egész tér hajtóművet szét kellett kapni. Képzeld én is besegítettem a javításokba. Ráküldtünk egy speckó programozású AI-t, hogy derítse fel a gondot. Hónapokba telt, mire diagnosztizáltuk. És tataratám! Dobpergés. Sikerült!
– Ez most komoly? Mennyi ennek az esélye? Itt ülünk egymással szemben. Nem is ismerlek, és neked köszönhetem, hogy…
– Krumplit kapálhatsz a seggfej nevelőszüleiddel a telepesbolygón. Igen, én voltam. Én intéztem el neked. Nem kell megköszönni… – fejezte be Dhara mondatát Loan.
Együtt nevettek fel.
– Őrület – suttogta Dhara. Érezte, jobb kedvre derül.
– Ezt mondom. Valószínűleg minden okkal történik. Jönnek jó dolgok a rosszak után. És a rossz dolgok után jönnek a jók. Annyi rossz dolog történt már velünk, hogy ezután csak jó történhet.
– Még mindig annyira optimista vagy.
– Köszönöm. Kicsit ünnepelek ma. Végtére is három-ötezer telepes indulhat tovább erről a bolygóról az én segítségemmel. Bocsánat, ez kicsit nagyképű volt. Egy óriási csapat dolgozott a hiba elhárításán. Nekem csak benne volt a kezem.
– Hihetetlen vagy! – Dhara kicsit elpirult, amikor kicsúszott a száján ez a mondat.
Loan hosszan rácsodálkozott Dharára. Szép kékesszőke hajára, amely a válláig ért. Finoman ívelt szemöldökére. Érzéki ajkára. Tiszta, finom bőrére. Egyedül csak az illatát nem érezte, azt sajnos elnyomta az utca bűze. A szkafander, amelyet Dhara viselt, elnyűtt és mocskos volt. A szkafander amolyan átlagos ruházat volt errefelé. Biztonsági okokból mindenki ezt viselte a Jasperen. A szkafander rejtette a protektorokat, amely védett a csúnya bányabalesetek ellen, illetve komplex testmelegítő és oxigén keringtető rendszerrel volt felszerelve. Még pisilni is lehetett benne a nap folyamán kétszer. Azután a rejtett tartályokat üríteni kellett.
– Szeretnélek meghívni az ünnepi bulimra. Van kedved eljönni? – bökte ki végül, hosszú hallgatás után. Meg hirtelen cikinek érezte, hogy annyira elveszett Dharában.
– Hát nem is ismerlek annyira – védekezett Dhara.
– Sebaj. Ezen majd segítünk – mosolygott talányosan, Loan.
– Nem is tudom. Nekem vissza kellene mennem…
– A csótányokhoz? – célzott a nevelőszüleire Loan, enyhe fintorral az arcán.
– A barátaimhoz – javította ki Dhara csendesen.
– Elbúcsúzni? Megértem. Tényleg. Elnézésedet kérem.
– Nem. Nem – rázta a fejét Dhara. – Inkább elbújni.
– Na lássuk! Jól értem-e? Nem akarsz a New Earth-re menni a parazitákkal. Megértem. Itt akarsz maradni a barátaiddal. Viszont akkor bujkálnod kellene. Előbb-utóbb kiderülne. Azért nem nagy ez a bányakolónia. Óriási balhét rendezne az élősködő famíliád. A gyámügy visszahelyezne… Előbb vagy utóbb, de visszahelyezne, mert a Jasperen nincs már férőhely. Megtelt.
– Vagy átrakna másik családhoz – gondolkozott tovább Dhara.
– Ezek után, hogy megszöktél, kétlem, hogy könnyen menne.
– Nem először csinálnám – vágta rá durcásabban, Dhara.
– Megértem. Két tűz között. Brutális nehéz lehet. Nézd, nem akarok erőszakoskodni. De szerintem jót tenne neked egy kis levegőváltozás. Ha még pár órácskára is. Ám teljesen megértelek. Köszönöm neked ezt a kis kajálást. Most azt hiszem, mennem kell…
Loan hangja szomorúan csendült fel. Olybá tűnt, hogy nem az az erőszakos fajta. Kedvesen kilépett a beszélgetésből. Nem akart semmit sem erőltetni. Ez rokonszenves lépés volt.
– Hol lesz a buli? – kérdezte halkan Dhara.
– A munkám miatt én az űrállomáson kaptam helyet.
– Menő!
Dhara gondolkodóba esett.
– Vissza tudsz hozni akkor és amikor én mondom?
Még Dhara is meglepődött saját magán. Mennyire bátor volt. El kellett ismernie, hogy Loan végtelen nyugalmat árasztott és optimista kisugárzása magával ragadta.
– Ahogy te szeretnéd.
Egymás szemébe néztek. És tetszett nekik, amit megláttak. Dhara rábólintott a meghívásra.
– Felkészítelek, hogy ami most fog következni, az életed legnagyobb kalandja lesz.
Dhara elnevette magát, és jó adag szarkazmussal a hangjában válaszolt.
– Az életem csupa kaland, jókedv és kacagás.
– Fogunk egy buboréktaxit, és már indulhatunk is.
– Várj! Nem azt mondtad, hogy a barátodnak jöttél falafel golyóért?
– Oh, igen! – tűnődött el, Loan. –Hogy is felejthettem el! Davian biztos csalódott lenne. Hát akkor, mire várunk! Ünnepeljünk.
– De mit is? – kérdezte csalafinta mosollyal az arcán, Dhara.
– Az élet váratlan fordulatait. Azt, hogy egy órára kikapcsolod az agyad. És csak sodródsz. Mint a falevél a vízen. Aztán egyszer csak kikötsz valahol.
Dhara bólintott. Ez tetszett neki. Kikapcsolnia az agyát. Ha pár órára is…
Jót fog tenni…